Nemrég olvasta az újságban az én párom, hogy a világhírű gumigyár világhírű listáján már régóta a budapesti nambör van a Náncsi néni vendéglője. Na ez a hír pont kapóra jött nekem, hogy végre beváltsam önmagamnak tett májusi ígéretemet és leírjam mit is tapasztaltunk az Ördögárok utcában. Először is az ördögárok utca az nem úgy van, hogy az ember fogja magát és elmegy oda. Leginkább autóval érdemes, mert az már azt hiszem Máriaremete vagy mi (nem vagyok budapesti lakos). Éppen ezért, amikor egyszer úgy száz, százhúsz éve Budapestre kellett jönnöm megkérdeztem az akkor már budapesti lakosnak számító kedves kollegámat, mondja már meg, hova menjek én enni? Mire ő kapásból rávágta, hogy a Náncsi nénihez. Mondtam jó, és gondoltam, ha ez olyan nyilvánvaló, akkor Náncsi néni vendéglője egyszercsak ott lesz majd a körúton, mondhatni szembejön velem. De nem. Sok évvel később tehát családilag kaptam felmentést az ebédfőzés alól, úgyhogy gondoltuk, mi történhet, megkeressük ezt a misztikus és fantasztikus helyet. megtaláltuk. Ez már sikerélménynek is óriási volt. Jó hát kicsit azért ráedzettünk a dologra. Otthon megnéztük szépen a hely honlapját, ami lássuk be, magával ragadó volt. A zeneajánlat elbűvölt minket, gondoltuk, ha ennyi igaz a dologból már megérte. hááát… nagyjából ennyi volt igaz, de ne siessünk előre….
Rengeteg autó között éreztük, hogy jó helyen járunk, leparkolzunk gyorsan és örömmel láttunk üres asztalt a hatalmas és árnyas kerthelységben, ám a pincérek (akik iszonyatos módon cikáztak fel s alá) nemet intettek fejükkel, mondván maximum az almáriumos belsőben foglalhatunk helyet. De mi vágytunk a nagy árnyas fák alá, a kavicsok közé, szemeztünk már a mini játszótérrel, és különben is az árnyak alatt rengeteg celebet fedeztünk fel. És hát ki ne akarna celeb módjára étkezni egy vasárnapon? A sok üres asztal egyébként foglalt volt mindahány. A párom azért felfedezett egy kis hendikeppes asztalkát éppen három székkel egy fatörzs mellett árválkodni. Kegyesen engedélyt kaptunk az elfoglalására, aztán néhány perc múlva a fő placcos, vagy nem tudom mi is a titulusa, szóval aki minden káosz felett uralkodott ott, intett, hogy éppen most cihelődött egy família az egyik normális asztaltól elfele, úgyhogy nosza, ha akarunk ugorjunk rá a dologra.
Nehezen fogtuk vissza magunkat, hogy ne vásároljuk meg azonnal az étlapot (amit egyébként meg lehet vásárolni) ötletesen megírt, régi fotókkal hangulatossá varázsolt igazi kis könyvecske, amiből megtudtuk, hogy Náncsi néni az ősidők óta.. és igazi házi, meg minden….
Az étlapon egyébként attól is el voltunk bűvölve, hogy van igazi gyerekmenü, ez a játszótérrel együtt már igazán angy pirospontot hozott Náncsi néninek a konyhára tőlünk.
De attól kicsit lelohadtam, hogy a jó kis csikorgós kavicsban (amit egyébiránt nagyon szeretek és roppant hangulatosnak is találok egy ilyen árnyas kerthelységhez) szóval hogy a lehető legegyszerűbb fehér műanyag kerti bútorok ócska kis műanyag lába kacskán süppedt, ettől néha az az érzésem támadt, hogy hanyatt vágódom mentem. Azt gondolom a patina nemcsak az étlapban levő patinás képekben kell hogy megjelenjen.
Az étlapot nézegetve pedig kicsit tovább lohadtam, mert bár igazán pazar a felhozatal, és ők is, sok magyar étteremhez hasonlóan bőséges kínálattal kápráztatnak, azért olyan igazán nagyon fogamra való kompromisszumok nélkül nem akadt… Végül egy rántott, töltött variációra esett a választás. A szárnyas mell szelet sajttal, gyümölcsökkel és gombával volt töltve. Részemről a gomba elég nagy megalkuvás volt, de annyira vágytam valami gyümölcsös rántott szárnyasra, hogy csak na. A gyerek kapott egy menüt, amiben a húsleves után mosolygós krumpli és rántott csirkemell szelet következett, majd a végére egy csokis opalacsinta ígérete. A húsleves finom volt és bőséges, mi is megkóstoltuk, tényleg rendben volt. Aztán a mosolygós krumplival sincsen semmi baj. több étterem elsüti ezt a poént és tényleg a gyerekek odáig vannak érte, de akkor is, egy hely, ami valamit ad magára ne kápráztasson mélyhűtött előre gyártott krumpli lepényekkel… A göngyölt rántottunk pedig… hát jaj. Szóval fogalmam sincs milyen gyümölcsökkel volt töltve, az biztos, hogy sajt és gomba volt benne, de az ízélményt a sajt uralta, olyan szinten, hoyg azt se éreztem, hogy húst egyáltalán eszem-e. Ami lehet, hogy nem baj, de a világhíres Náncsi nénitől valami extra fejbekólintós orgiára számítottam: Ehelyett egy semmilyen rántott izét nyomtunk be. A gyerek palacsintája effektív a feledés homályába merült. Megértettem és sajnáltam is a pincéreket, akik az előbb dícsért kavicsokon akrobatikusan hordták a rengeteg mindent ki és be, olyan hajtásban, hogy ettől a sima vasárnapi ebédelő is gyomorgörcsöt kapott, bestresszelt és igyekezett meghúzni magát valahol szép csöndben, hogy legalább ő ne szaporítsa bajait a világnak. Kiváló volt a házi limonádé, ami nem egy nagy kunszt, csak készíteni kellene, tényleg mások is feltalálhatnák a spanyolviaszkot. Az egyik desszert egy máglyarakás volt, szintén pazar, igazi házi előállításban, ahogy azt náncsitól elvárjuk. Én azt hiszem bazi drágán valami fagyis izét ettem, semmilyen emlékem nem maradt róla, csak hogy drága volt eléggé. Összeségében egyhamar nem vágyunk az Ördögárokba, ennyit elmondhatok. A hangulat, amit szeretne sugározni valóban békebeli, de sajnos nem sikerült teljesen átvenni. Ahhoz először le kéne higgadni, megnyugodni, újragondolni néhány dolgot és akkor majd… Bár gondolom Náncsihoz járni vasárnap továbbra is sikk lesz, függetlenül sok minden zavaró apróságtól. Sajnálom Náncsi…
Ejnye no, Náncsi néni!
2007 július 20. | Szerző: kov
Nemrég olvasta az újságban az én párom, hogy a világhírű gumigyár világhírű listáján már régóta a budapesti nambör van a Náncsi néni vendéglője. Na ez a hír pont kapóra jött nekem, hogy végre beváltsam önmagamnak tett májusi ígéretemet és leírjam mit is tapasztaltunk az Ördögárok utcában.
Először is az ördögárok utca az nem úgy van, hogy az ember fogja magát és elmegy oda. Leginkább autóval érdemes, mert az már azt hiszem Máriaremete vagy mi (nem vagyok budapesti lakos). Éppen ezért, amikor egyszer úgy száz, százhúsz éve Budapestre kellett jönnöm megkérdeztem az akkor már budapesti lakosnak számító kedves kollegámat, mondja már meg, hova menjek én enni? Mire ő kapásból rávágta, hogy a Náncsi nénihez. Mondtam jó, és gondoltam, ha ez olyan nyilvánvaló, akkor Náncsi néni vendéglője egyszercsak ott lesz majd a körúton, mondhatni szembejön velem. De nem.
Sok évvel később tehát családilag kaptam felmentést az ebédfőzés alól, úgyhogy gondoltuk, mi történhet, megkeressük ezt a misztikus és fantasztikus helyet. megtaláltuk. Ez már sikerélménynek is óriási volt. Jó hát kicsit azért ráedzettünk a dologra. Otthon megnéztük szépen a hely honlapját, ami lássuk be, magával ragadó volt. A zeneajánlat elbűvölt minket, gondoltuk, ha ennyi igaz a dologból már megérte. hááát… nagyjából ennyi volt igaz, de ne siessünk előre….
Rengeteg autó között éreztük, hogy jó helyen járunk, leparkolzunk gyorsan és örömmel láttunk üres asztalt a hatalmas és árnyas kerthelységben, ám a pincérek (akik iszonyatos módon cikáztak fel s alá) nemet intettek fejükkel, mondván maximum az almáriumos belsőben foglalhatunk helyet. De mi vágytunk a nagy árnyas fák alá, a kavicsok közé, szemeztünk már a mini játszótérrel, és különben is az árnyak alatt rengeteg celebet fedeztünk fel. És hát ki ne akarna celeb módjára étkezni egy vasárnapon? A sok üres asztal egyébként foglalt volt mindahány. A párom azért felfedezett egy kis hendikeppes asztalkát éppen három székkel egy fatörzs mellett árválkodni. Kegyesen engedélyt kaptunk az elfoglalására, aztán néhány perc múlva a fő placcos, vagy nem tudom mi is a titulusa, szóval aki minden káosz felett uralkodott ott, intett, hogy éppen most cihelődött egy família az egyik normális asztaltól elfele, úgyhogy nosza, ha akarunk ugorjunk rá a dologra.
Nehezen fogtuk vissza magunkat, hogy ne vásároljuk meg azonnal az étlapot (amit egyébként meg lehet vásárolni) ötletesen megírt, régi fotókkal hangulatossá varázsolt igazi kis könyvecske, amiből megtudtuk, hogy Náncsi néni az ősidők óta.. és igazi házi, meg minden….
Az étlapon egyébként attól is el voltunk bűvölve, hogy van igazi gyerekmenü, ez a játszótérrel együtt már igazán angy pirospontot hozott Náncsi néninek a konyhára tőlünk.
De attól kicsit lelohadtam, hogy a jó kis csikorgós kavicsban (amit egyébiránt nagyon szeretek és roppant hangulatosnak is találok egy ilyen árnyas kerthelységhez) szóval hogy a lehető legegyszerűbb fehér műanyag kerti bútorok ócska kis műanyag lába kacskán süppedt, ettől néha az az érzésem támadt, hogy hanyatt vágódom mentem. Azt gondolom a patina nemcsak az étlapban levő patinás képekben kell hogy megjelenjen.
Az étlapot nézegetve pedig kicsit tovább lohadtam, mert bár igazán pazar a felhozatal, és ők is, sok magyar étteremhez hasonlóan bőséges kínálattal kápráztatnak, azért olyan igazán nagyon fogamra való kompromisszumok nélkül nem akadt…
Végül egy rántott, töltött variációra esett a választás. A szárnyas mell szelet sajttal, gyümölcsökkel és gombával volt töltve. Részemről a gomba elég nagy megalkuvás volt, de annyira vágytam valami gyümölcsös rántott szárnyasra, hogy csak na. A gyerek kapott egy menüt, amiben a húsleves után mosolygós krumpli és rántott csirkemell szelet következett, majd a végére egy csokis opalacsinta ígérete.
A húsleves finom volt és bőséges, mi is megkóstoltuk, tényleg rendben volt. Aztán a mosolygós krumplival sincsen semmi baj. több étterem elsüti ezt a poént és tényleg a gyerekek odáig vannak érte, de akkor is, egy hely, ami valamit ad magára ne kápráztasson mélyhűtött előre gyártott krumpli lepényekkel…
A göngyölt rántottunk pedig… hát jaj. Szóval fogalmam sincs milyen gyümölcsökkel volt töltve, az biztos, hogy sajt és gomba volt benne, de az ízélményt a sajt uralta, olyan szinten, hoyg azt se éreztem, hogy húst egyáltalán eszem-e. Ami lehet, hogy nem baj, de a világhíres Náncsi nénitől valami extra fejbekólintós orgiára számítottam: Ehelyett egy semmilyen rántott izét nyomtunk be.
A gyerek palacsintája effektív a feledés homályába merült. Megértettem és sajnáltam is a pincéreket, akik az előbb dícsért kavicsokon akrobatikusan hordták a rengeteg mindent ki és be, olyan hajtásban, hogy ettől a sima vasárnapi ebédelő is gyomorgörcsöt kapott, bestresszelt és igyekezett meghúzni magát valahol szép csöndben, hogy legalább ő ne szaporítsa bajait a világnak.
Kiváló volt a házi limonádé, ami nem egy nagy kunszt, csak készíteni kellene, tényleg mások is feltalálhatnák a spanyolviaszkot.
Az egyik desszert egy máglyarakás volt, szintén pazar, igazi házi előállításban, ahogy azt náncsitól elvárjuk.
Én azt hiszem bazi drágán valami fagyis izét ettem, semmilyen emlékem nem maradt róla, csak hogy drága volt eléggé.
Összeségében egyhamar nem vágyunk az Ördögárokba, ennyit elmondhatok. A hangulat, amit szeretne sugározni valóban békebeli, de sajnos nem sikerült teljesen átvenni. Ahhoz először le kéne higgadni, megnyugodni, újragondolni néhány dolgot és akkor majd… Bár gondolom Náncsihoz járni vasárnap továbbra is sikk lesz, függetlenül sok minden zavaró apróságtól.
Sajnálom Náncsi…
Oldal ajánlása emailben
X