De be ám! Emlékeimben úgy él, hogy a nyár egy soha szűnni nem akaró befőzésből állt. Volt abban minden, cseresznyekompót, rumos meggy, baracklekvár, ecetes szilva. Még pálinka is, – köztünk legyen szólva… De ez már olyan régen volt, hogy jó pár éve kizárólag gyári lekvárt eszünk, a sütibe is azt teszem, és bizony menet közben rá kellett jönnöm, hogy az a jó kis házi, az milyen varázslatosan finom volt. Úgyhogy ha tehetném akkor bizony ilyen kis eltevős háziasszony lennék ám… Például a Déditől már el is kértem a két világszínvonalú savanyúság eltevős receptjét, amit iziben meg is valósítok, mihelyt odáig jutok, hogy már csak azon törjem a fejem, hol kaphatok helyes kicsi uborkákat, és finomságos káposztákat…
Most egy turbóban előadott baracklekvár születését szeretném elmesélni.
Az úgy volt, hogy a párom imádja a gyümölcsöt. A gyümölcsöt gyümölccsel imádja, egy nap hazafelé menet, egy jó kis zöldségesnél vettem hát két kg kajszit, mert olyan igazi gyönyörű rózsabarack volt. Közben az én párom is vett hazafelé egy kilónyit. Lényeg a lényeg, hogy a két kilónyit anyukám kimagozta , és este ráöntöttem egy kilónyi dr. Oetker 3:1-es befőzőcukrot és úgy hagytam.
Másnap reggel akkorát estem, mint egy nagykabát. Nem tudom egy nagykabát mégis milyen viszonyban van az eséssel, lényeg, hogy én effektíve elterültem a járdán. Meg is ijedtem, mert egy pillanatig nem találtam a lábamat. Aztán meglett. Ebből pedig az következett, hogy a lekvárnak való még egy napot várt reám. És én megjöttem, mert – igaz még bizegve – de harmadnapon feltettem főni a kis drágát. Egy darabig kavargattam, igen lassú tűzön melengettem. Amikor már jól átforrósodott, fogtam a botmixert és jól összepréseltem a kis barackszemeket. Ezután még vagy egy órát igen takarék lángon főzikéltem. Közben összeszedtem csavaros tetejű üvegeket, jól kimostam és ezekbe belemertem a lekvárt. Pazar lett. Most van néhány üveg saját lekvárom. És van néhány lila foltom a bal lábamon.